Yogyakarta nem tengerparti város, de mivel majdnem az, ez nekünk bőven elég ahhoz, hogy motorra pattanjunk egy szép vasárnapi napon, és bejárjuk a környék partjainak egy részét. Ezt mutatjuk most meg nektek, mert annyira sok csodát láttunk!
A nyugati részről terveztük bejárni az általunk kiszemelt partokat, így arra vettük az irányt. Bő másfél óra az út a városból a hozzánk legközelebb lévő óceánpartra. Egy perc sem ment pocsékba, annyira pozitív szorgos vidéki hangulatú környezetben kanyarog az oda vezető út!
Szorgos, mert épp szüret ideje van, méghozzá a rizsé. Úton, útfélen. És ezt szigorúan szó szerint tessék érteni! Szinte mindegyik parcellára kivonul pár ember, és jobb-rosszabb munkafelosztással kézzel levágják, majd vagy kézzel a földhöz csapkodják, vagy egy gép segítségével kirázzák a rizsszemeket, és hatalmas területen kiterítve a napon szárítják. Sok esetben ezek teljes egészében elfoglalják az utat, de nem gond, mert teljesen természetes, ha egy kis utat járnak ki a rajta keresztül hajtó motorosok…
A vízpartra leérve első utunk az 50 méter magas világítótoronyhoz vezetett a Pandansari Beach-en.
A komoly 100Ft-os belépő után már indultunk is fel a tetejére a keskeny csigalépcsőkön. A legfelső szintre, ahol szabadon körbe lehet járni, és 360°-ban látni a környéket, csak egy 3m magas, függőleges vaslétra lehetett feljutni, amit Peti már nem volt hajlandó bevállalni. A helyi turisták között is akadt olyan, aki inkább lent várta meg a társait, és olyan is, aki hosszas várakozás után a kíváncsiságtól vezérelve mégis csak nekiindult, de a lépcső felénél rájött, hogy nem fog ez neki menni, rossz ötlet volt… egy kis sírás után a többiek bátorító hatására sikerült felküzdenie magát, de valamiért nem állt neki örömében ugrálni 50m magasban 
Az izgalmak után felfedeztük a szomszédos “strandokat“.
A motorról leszállva már igazították is a parkoló megfelelő helyére azt, az utólag kötelezően fizetendő 40ft-os segítői díjért cserébe. Az út mentén pedig kis asztalkák, kocsik mögül áruljak frissítőt és különböző egyszerűbb helyi ételeket a környékbeliek. Ez minden, ami a strandról árulkodott, ha nem számoljuk a több száz helyi turistát…
Óriási hullámok futottak ki egészen a partig, nem volt túl nyugodt kedvében az óceán. A homok nem hogy csúnya sötét, hanem inkább szép fekete, nagyobb szemcsés homokos, ami a könnyedén beleépül a hullámokkal incselkedő turisták ruhájába
Végig akartunk sétálni a partján, de hamar meggondoltuk magunkat a 2. nagycsoportos fényképezkedés után, és inkább átmentünk a pár száz méterre lévő másik beach-re: ugyan az minden mint az előző helyen, csak nincs parkoló, és nincsenek árusok sem, így sokkal nyugisabb is – gondoltuk mi, de nem maradtak el az izgalmak…
A google szerint mentünk oda, mert ugyan olyan utat mutatott, mint a főút, amin megközelítettük a partot. A valóságban 20cm homokban már pár motor által kijárt keréknyomnyi sáv vezetett oda… Sebaj, ha itt vagyunk, már lemegyünk itt is a partra, végre nyugiban. Petivel összenéztünk, ledobtuk a papucsot, és elindultunk volna, de iszonyat forró volt a homok. Valamiért nem jutott eszünkbe visszamenni két lépést, hogy visszavegyük, inkább lassan haladtunk előre árnyékból-árnyékba. Amikor pedig már nem volt több, sprinteltünk egyet a vízig. Na ez egy örökkévalóság volt! Soha nem volt még ilyen forró alattunk a talaj! Próbáltuk hűteni a talpunkat a vízzel, de nem tudtuk a sebeinket nyalogatni, mert az a pár fiatal is betalált minket, aki itt volt: természetesen egy fotóra
Hogy mentünk vissza??? Én kölcsön akartam kérni a fotóért cserébe az egyik srácnak a papucsát, mert természetesen ők, helyiek, közvetlen a parton vettél le a papucsukat, nem messze, a forró homok túl… De nem ez lett végül, Peti úgy gondolta, hősködik egy kicsit, és felsprintelt értük. Vizes lábbal szerencséjére ez már nem volt olyan fájdalmas
Az izgalmakra megszomjazva betértünk egy dzsúszra egy kis étterembe, ahol lemostuk a nadrágunkba, papucsunkra, lábunkra ragadt fél kilónyi fekete homokot, míg készült a frissítőnk, és újult erővel indultunk tovább…
Következő partszakasz nagy kedvencünk lett! Maga a csoda, talán nem is valóság, csak filmekben van ilyen 😍
Ide már nehezebb eljutni annyival, hogy a főútról letérve, két keskeny lebetonozott keréknyomon át 15p zötykölődéssel lehet csak megközelíteni. Mindenképp megéri így is, az érzés amit a látvány nyújt, leírhatatlan! Bele se merünk gondolni milyen lehet ilyen környezetben élni, mondjuk a képeken is látható üvegházban a domb tetején?!? 😊
Egy óceánparti templom és egy naplementézős kikötő volt a nap túrájának utolsó két állomása.
Előbbiről nem készült sok kép, mert kicsit siettünk, hogy még beleférjen a másik állomás is, utóbbinál viszont azért nem lőttünk sok fotót, mert mindegyiken ugyan az lett volna a kikötő szűkössége és a körbehatároló hegyek miatt. De az az egy kompozíció viszont nagyon tuti! 
Naplemente előtt vettünk egy nagy zacskó sült algát, hogy majd elnasizgatunk a homokban ülve a parton, de mielőtt belemerültünk volna a romantikába, körbevettek minket a helyi srácok pár fotó erejéig…
A hazafelé út igen izgalmasra sikerült: nem csak a szakadó eső miatt, ami a 2 órás út felénél kapott el minket, hanem az elképesztő lejtős-emelkedős útszakaszok miatt is. Reméljük, napközben is járunk még arra, és készítünk pár képet erről is 
Óceánparti túránk során sok helyet láttunk, de nem eleget, így másnap újra útnak indultunk. Ezúttal messzebb mentünk: odafelé még csak 1,5, de hazafelé már 2,5 órát motoroztunk.
Első állomásunk egy sziklaszigetes partra vezetett, ahol mind a strandról, mind pedig a szigetről elképesztő volt a látvány! Az idő nekünk kedvezett, mert nagyon meleg volt, de nem fürödtünk, mert több állomás várt még ránk aznap. Kárpótlásul 700Ft-ért vettünk ebédre egy nagy zacskó rántott óriás királyrákot és rántott tintahal karikát 😋
Tele hassal jó kedv is jár, így könnyebben ültünk újra motorra, és vettük az irányt a következő állomásunk felé, ami vízeséséről volt híres. Kicsit túlgondoltuk ezt az helyet, mert nem túl magasról folydogált egy vöröses-barna folyó az óceánba…
Volt egy közeli kis sziget, ahova a rákhalászok egy kis kötélen keresztül ereszkednek le egy speckó bambuszból készült fülkében, ezt lehetett kipróbálni plusz pénzért kicsiben: a vízesés elé húznak be pár fotó erejéig. Lentre, a vízesés lábához is csak plusz díj ellenében lehet lemenni, de mi mindegyiket passzoltuk, mert a vizet és vízesést is tudtuk a partról fotózni.
Elértük aznapi utolsó állomásunkat, ahol végre fürödhettünk egyet a sziklák által kialakított mini medencékben. A part gyönyörű volt: világítottak a napsütésben az apály miatt a vízből kint lévő zöld algás kövek, a tapintásuk pedig olyan volt, mint egy pihe-puha szőnyeg 😊
A legmesszebbi helyszínünk ez a naplementés hely volt, ahova pont vacsi időre értünk oda. Fél óránk volt csak, úgyhogy gyorsan beültünk egy helyi étterembe, azaz warungba. Még az étlapot sem néztük át, mikor Petit kb 10 fiú, engem pedig kb 10 lány hívott fotózkodni a szomszéd asztaltól…
A nagy rajongásban nem esett le, hogy ők mind rendeltek előttünk, és valószínű, hogy nem fogjuk megkapni a rendelésünket naplemente előtt…
Ez alkalommal szerencsénk volt, mert épp befejeztük, és sikerült elcsípnünk az utolsó percet. Nagyon szép volt, megérte olyan messzire menni érte