A Prah Khan, vagy ‘Szent kard” buddhista templomot VII. Dzsajavarman uralkodása idején építették, és abban az időben a város oktatási központjaként, buddhista egyetemként működött.
A több ezer lelki vezető, szolgáló és tanítvány helyett ma már csak pár turistával találkozni a templomban.
Különleges bánásmódban volt részünk ennél a templomnál, ugyanis még az elején odajött hozzánk egy unatkozó rendőr – vagy inkább egy Angkor templomok biztonsági szolgálatáért felelős helyi erő, elkérte a kameránkat, és vagy fél órán keresztül fotózott minket. Megmutatta a legjobb, legkülönlegesebb helyeket, mindenhol beállított minket abba az egy-két pózba, ami szerinte tökéletes, és több kevesebb sikerrel, de bőszen kattintgatott a fényképezőnkkel. Maga a beállítások tényleg szuperre sikerültek, biztos nem tegnap kezdte felügyelni a templomot, volt ideje kilesni a sok turistától vagy kitalálni ezeket a pontos beállításokat! A kameránkhoz viszont ekkor nem volt nálunk autófókuszos objektív, a rendőr pedig nem nagyon csípte, hogy minden helyszínnél állítgatjuk a kamerát – mert hát ő ért hozzá -, és mivel szeretett egy kicsit jobbról is, balról is, meg persze közelebbről és messzebbről is készíteni képet, sajnos sok nem lett éles ☹
A templomban található pár eldugott kis szentély, ahol még ma is szinte folyamatosan égnek a füstölők. Ezek igazából inkább csak egy-egy kisebb félreeső beugrók, amik közepén, közvetlen az „oltár” előtt, a kőlapok találkozásánál kialakítottak egy kis „ülést”, ami valóban kényelmesebbé tette azt a röpke 10 perces meditációt, amit ott eltöltöttem.
Mikor beléptem a 2nm-es helyiségbe, egy láthatatlan erő ragadott magával, aminek a hatására kérdés nélkül ültem le meditálni. Sosem hallottam ez előtt ekkora csendet. Fura volt, mert szimplán nem csend volt, hanem ténylegesen hallottam a csendet. Leírhatatlan érzés, nagyon különleges kis meditáció volt és egyben nagyon megható. Hatalmas és jóleső energiája volt ennek a kis szentélynek!